6.fejezet 2.rész

 - Neked nincs véletlenül valami dolgod? Mondjuk kereshetnél egy fésűt. - közöltem vele huncut mosollyal, és közben szanaszét álló, szőke tincseire néztem. Ahogy látom, ő is csak nemrég kelhetett. Elég aranyos látványt nyújtott, neki még ez is jól állt.

 - Úú, ez most oltás volt? Megyek és elszégyenlem magam. - vigyorgott rám, és kiment a szobából. 

Gyorsan magamra kaptam a kiválasztott ruhadarabokat és megfésülködtem. Hirtelen ötlettől vezérelve még meg is ágyaztam, ami amúgy nem szokásom. A végeredmény nem is lett túl szép, de hát a szándék a fontos. Különösebb holmit nem nagyon akartam vinni, szóval csak a nyakamba akasztottam a fényképezőm és a zsebembe tömtem pár zsepit a telefonom mellé. Miután mindennel kész voltam, vetettem egy pillantást a szobában álló szekrény üvegajtaján tükröződő képemre. Nem sokat láttam magamból, így hát vállat vontam és kivonultam a nappaliba. A többiek már útra készen várakoztak. Olivér haja ezúttal tökéletesen állt, fekete trikót és egy véleményem szerint elég megosztó... cicanadrágot (?) viselt. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez most nagyon jó, vagy nagyon rossz, mindenesetre az összhatás tetszett. Miután belebújtam a tornacipőmbe, el is indultunk. A séta ismét csak tíz percet vett igénybe, az állomás nem volt messze a strandtól. A sínek mellől még a vízben fürdőző emberekre is ráláttam egy darabon, de nem sokáig, mert hamarosan a fák kitakarták. Sokkal ideálisabb volt az idő a strandoláshoz, mint a barlangászáshoz, szóval egy kicsit sajnáltam, hogy itt kell várakoznom a tűző napon, ahelyett, hogy a Balatonban lubickolhatnék. Szerencsére pár perc múlva megérkezett a vonat, mi pedig felszálltunk. Első dolgom volt keresni egy lenyitható ablakot és kihajolni rajt, ez egy régi szokás, szeretem, ahogy az arcomba süvít a szél. Persze az csak később jutott eszembe, hogy ez milyen gyerekes, és hogy talán kicsit érettebben is viselkedhetnék. Pár megálló után megérkeztünk Tapolcára, ahonnan egy jó negyedórás séta vezetett a barlangig. Azaz negyed órás lett volna, ha én nem állok meg percenként fotózni. Bár csak pár kis utcát volt lehetőségem szemügyre venni, így is rengeteg szép és megörökítendő virágot, házat, kutyát és madarat láttam. Végül megérkeztünk a barlang bejáratához. Persze ez egy földalatti barlang, így a bejárat nem valami látványos sziklatömb volt, csak egy bódé, amiben egy kerek szemüveges, vaksin pislogó néni osztogatta a jegyeket. Heni közölte, hogy ő nem jön le velünk, mert már többször is volt, de ne izguljunk, mert jó buli lesz. Idegenvezetőnk elvesztése után kicsit talán kevesebb lelkesedéssel, de bátran vágtunk neki az ismeretlennek. Megvettük a jegyeket, majd a bódé mögött tátongó sötétség felé indultunk, amin keresztül egy lámpákkal kivilágított szűk és nedves lépcsőhöz értünk. Végül egy tágas, félhomályban úszó terembe jutottunk, amiből oldalt kisebb járatok indultak ki, szemben pedig egy korláttal elválasztott sor állt. Megvártam, amíg a szemem hozzászokik a sötéthez, majd érdeklődve néztem körbe.  

- Majd a végén nézelődünk, először inkább álljunk be a sorba. - szólt rám Márk, miközben egy érdekes mélyedést szemléltem a falban. Igazából nem volt nagy cucc, csak egy barlang, de kötelességemnek éreztem mindent alaposan szemügyre venni, ha már kifizettem a belépőt. Márk kérésének eleget téve beálltunk a sorba, aminek az elején egy keskeny, föld alatti folyó csordogált, gyönyörű, kristálytiszta vízzel. Az első megállónál egy fiatalabb srác guggolt, aki fogadta a beérkező csónakokat és segített kiszállni a látogatóknak, majd tovább küldte a hajót egy bácsinak, aki a beszállást felügyelte. Pár perces várakozás után a fiatalabb csávó felállt és tartott egy kisebb előadást a barlang keletkezéséről, feltárásáról meg ilyenek, igazából nem sok minden maradt meg belőle. Aztán elmondta a túra menetét is. Ami elsőre kicsit aggasztó volt az az, hogy magunknak kellett evezni. Csak reméltem, hogy ezután nem hangzott el több fontos információ, mert közben érkezett egy család, valami külföldiek, akik konkrétan üvöltve beszélgettek egymással, így nem nagyon hallottam az előadást. Egyszerre két, illetve három személy utazhatott együtt, mi pedig négyen voltunk. Természetesen nem is volt kérdés, hogy én Olivérrel szeretnék párban lenni, mégis sikerült belekeverednem egy elég kínos szituációba.

 - Nina, nem akarsz egy csónakba jönni velem? - fordult felém Márk. 

 - Bocs haver, már megígérte, hogy velem jön. - szólalt meg Olivér, én meg csak álltam közöttük nagyokat pislogva. Teljesen új érzés volt, hogy két srác veszekedjen értem, két népszerű és helyes srác. Ez egyfelől hízelgő is volt számomra, másfelől viszont elég kellemetlenül érintett, hiszen előbb utóbb kénytelen leszek valamelyikőjüket visszautasítani, és az a valaki nem Olivér lesz...

 - Bocsi. - mondtam sajnálkozva. Vetettek pár gyilkos pillantást egymás felé, de szerencsére ezzel ki is merült a téma. Bár sokan álltak előttünk, gyorsan haladt a sor, nemsokára pedig már ott álltunk a csónakunkra várva. A fiúk sok sikert kívántak, miközben beszálltunk. Természetesen Olivér vállalta, hogy evez, így ő ült előre, én pedig mögé. A bácsi ellökte a csónakunk a parttól, onnantól kezdve pedig magunkra voltunk utalva. Már kezdtem magam beleélni a romantikus csónakázás gondolatába, de persze ez sem olyan volt, mint a filmekben. Olivér evezni próbált, hol az egyik, hol a másik oldalon csapkodta a vizet, de valahogy sosem arra fordultunk, amerre akartunk. Neki-neki ütköztünk a falnak, én pedig próbáltam a kezemmel lökni magunkat, aminek az lett a vége, hogy a csónak keresztbe fordult az alagútban. Kezdtem pánikba esni.

 - Told el a kezeddel! - szólt rám.

 - Azt csinálom! Próbálj már evezni!

 - Jó de merre?

 - A másik oldalt! Ne, ne arra, a másikon!

 - Na várj, asszem már tudom.

 - Vigyázz a fejedre!

  Attól féltem, hogy beragadunk, a mögöttünk jövő csónak nem tud majd tovább haladni, és leáll a forgalom. Szerencsére ez nem következett be, hamarosan sikerült egyenesbe állítani a csónakot. A kezdeti nehézségek leküzdése után Olivér belejött az evezésbe, így viszonylag akadálymentesen tudtuk le a túra hátralévő részét. Miután megnyugodtam, volt időm körülnézni. A kristálytiszta víz gyönyörűen ki volt világítva, leláttam egészen az aljára, ahol különböző méretű sziklák és kövek hevertek. Megpróbáltam csinálni pár képet is, de a fényviszonyok miatt egyik sem sikerült túl jól. A barlang fala szűk volt és nedves, pár helyen még az evezőnek sem volt hely, és a falnak támaszkodva kellett hajtani magunkat. A plafonról néha a nyakamba csöppent egy-egy jéghideg vízcsepp, amitől mindig kirázott a hideg. Amin kicsit meglepődtem, hogy eddig senkinek nem jutott eszébe valami magasság korlátozást bevezetni, pedig a plafon olyan alacsony volt, hogy sok helyen még nekem is le kellett hajolnom, nemhogy Olivérnek a 190 centijével! Nem is csodáltam, hogy fájlalta a hátát, mikor a túra végén kikecmergett a csónakból.

 - Azok az öreg csontjaid. - nevettem rá.

 - Legközelebb te evezel. - felelte morcosan.

 - Helyes. Akkor talán majd nem áll keresztbe a csónak, és nem ütközünk percenként a falnak. - vágtam vissza vigyorogva.

 - De nagy lett a szája valakinek. - mondta és összekócolt.

 - Héé! - szóltam rá, és ellöktem a kezét, majd kétségbeesetten próbáltam igazgatni a hajam. 

 - Ugyan már! Kócosan is szép vagy. - mosolygott rám édesen, majd magához húzott és egy puszit nyomott a fejemre. Elvörösödtem. Közben a többiek is kikötöttek, mi pedig gyorsan eltávolodtunk egymástól.

 - Na, most már nézegethetjük a falakat. - lépett oda hozzánk Márk vigyorogva.

 - Szuper! - feleltem lelkesen és megindultam a hozzánk legközelebb lévő járat felé, a többiek követtek. 

 - Hogy tetszett a csónakázás? - lépett mellém Márk.

 - Nagyon jó volt! Mondjuk az elején kicsit megijedtem, amikor keresztbe fordult a csónakunk, de a végén már simán ment. - válaszoltam mosolyogva.

 - Keresztbe fordult a csónakotok? - kérdezett vissza és közben hangosan nevetett. - Egy élmény lehett Olival utazni. 

 Kicsit rosszul esett ez a kijelentése, és el is szégyelltem magam, hiszen úgy hangzott, mintha panaszkodnék. Pedig tényleg egy élmény volt!

 - Nekem az volt. - válaszoltam kicsit morcosan.

 Pár perc alatt végigjártuk a szárazföldi részt is. Természetesen nem láttunk semmi érdekeset, csak köveket. Egy ráccsal elkerített részen csordogált valami kis patak, de ennyi. Felmentünk a lépcsőn, Heni már várt minket. Rendesen megéheztem ebben a kis kalandban, és szerencsére ezzel a többiek is így voltak, szóval beültünk a barlang bejárata mellett lévő pizzázóba. Leadtuk a rendelést, és miközben várakoztunk, megosztottuk egymással az élményeinket. Negyed óra múlva meghozták a kaját, én pedig lelkesen kezdtem magamba tömni a pizzám, akárcsak Olivér, akinek hozzám hasonlóan elég nagy az étvágya. A következő pillanatban megszólalt a telefonja. Hosszú ideig csak rezgett az asztalon.

 - Nem veszed fel? Lehet, hogy fontos. - néztem rá. Gondolom attól tartott, hogy valami munkával kapcsolatos ügyben keresik... Lenyelte a falatot, megtörölte a kezét és nagyot sóhajtva a telefonra pillantott. Fogalmam sincs ki hívta, de az arckifejezéséből ítélve elég váratlanul érte. Kikerekedett szemekkel meredt a kijelzőn villogó névre, a döbbenettől egy pillanatra mozdulni sem tudott, végül felkapta a mobilt és felállt.

 - Bocs, ezt fel kell vennem. - hadarta, arca elkomorodott, majd telefonjával a kezében az utcára sietett.

6.fejezet 1.rész

Sziasztok! Kis késéssel ugyan, de meghoztam a 6. fejezetet, ami olyan hosszúra sikerült, hogy úgy döntöttem két részben töltöm fel :) Köszönöm a visszajelzéseket az előző fejezethez, remélem ez is elnyeri a tetszéseteket!

Ha elolvastad, nyomj egy pipát kérlek!:)

★ ★ ★

 - Ugye tudod, hogy csak szerencséd... - kezdtem bele, mikor hirtelen magához húzott és megcsókolt. Egyik kezével átölelte a derekam, másikkal a nyakamat fogta, nekem pedig kellett pár pillanat, hogy felfogjam, mi is történik. Ahogy tudatosult bennem, hogy életem szerelme épp most smárolt le, kezeimet a nyaka köré fontam és viszonoztam a csókját, hosszú ideig pedig egyikünk sem akart elszakadni a másiktól.

 Hirtelen megszűnt létezni a bőrömet perzselő fáradt napsugár, a talpam alatt imbolygó nedves vízibicikli, a körülöttünk csillogó víztükör. Nem volt más csak ő, puha ajkai, testének melege, ahogy bőrünk összeért. A hangok, a távolban strandoló emberek vidám zaja, a közeli kikötőben álló komp éles dudája tompulni kezdett, lassan mindent betöltött Olivér halk, egyre szaporább légzése. Úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta, és azt kívántam bárcsak örökké tartana ez a pillanat. A levegő azonban fogyott, ajkaink pedig lassan elváltak.

 -  Hogy én mióta várok erre! - suttogta mosolyogva, elővillantva vámpír fogait.

 - Hát még én. - feleltem halkan. Tényleg, mióta is? Azóta, hogy két év után először találkoztunk a mekiben? Vagy a romantikus beszélgetés óta a teraszon? Nem... Sok év elnyomott vágya volt ez a csók. Szeretem őt, mióta csak ismerem. Mosolyt csalt arcomra a gondolat, hogy kezdetben milyen lehetetlennek tűnt ez a kapcsolat, és most mégis itt állunk a Balaton közepén egymást ölelve a naplemente fényében. Kicsit távolabb húzódtam tőle, hogy a szemébe nézhessek, mikor a hirtelen feltámadó szél miatt kirázott a hideg.

 - Ilyen rosszul csókolok? - kérdezte nevetve.

 - Dehogy, isteni volt, csak kezdek kicsit fázni. - válaszoltam széles mosollyal az arcomon. 

 - Tényleg kezd lehűlni a levegő, jobb ha visszamegyünk. - jelentette ki, én pedig bólintottam, de egyikünk sem mozdult. Ismét feltámadt a szél, ezúttal Olivért rázta ki a hideg, mire mindketten felnevettünk.

 - Oké, menjünk. - mondtam, gyors puszit nyomtam a szájára és a pedál felé indultam. Követte a példám, majd egyszerre kezdtünk tekerni a part felé. A zöld kis jószág viszonylag gyorsan hasította a vizet, mikor hirtelen beakadt a pedál.

 - Oké... most mi van? - néztem értetlenül Olivérre.

 - Ez egy jó kérdés. - felelte elgondolkodva. Hiába próbáltuk erősebben taposni, nem mozdult. Olivér úgy döntött körülnéz, hátha sikerül rájönnie, hogy mi a probléma. Követtem szememmel, ahogy a vízbe ugrik és hiba után kutatva körbeússza a járművet. Közben teljes súlyommal a pedálnak feszültem, ami váratlanul nagyot kattanva fordult egyet. Egy pillanatra azt hittem, hogy megjavult, de mikor tekerni próbáltam, rá kellett jönnöm, hogy még mindig nem haladunk. Olivér felé fordultam, aki épp akkor bukkant fel a víz alól és győzedelmesen a feje fölé emelt egy nagy kupac hínárt.

 - Valószínűleg ez volt a gond, rátekeredett a lapátra. Most már jó lesz. - közölte büszkén. Ekkor jött a felismerés, beleakadtunk a növénybe, én meg szépen eltörtem a pedált.

 - Ebben nem lennék olyan biztos... - feleltem zavartan.

 - Hogy érted? - nézett rám értetlenül.

 - Azt hiszem épp az előbb törtem el a pedált.

 - He??

 - Véletlen volt, na! - magyarázkodtam. Olivér megforgatta a szemeit, majd hangosan felsóhajtott.

 - Toljuk ki a partra. - vetette fel rövid idő után az egyetlen megoldásnak látszó ötletet. Bólintottam, majd a vízbe ugrottam, és a jármű hátuljához úsztam. Belekapaszkodtunk a vízibiciklibe, majd a lábunkkal kapálódzva lassan a part felé kezdtünk haladni. A táv nagyjából annyi volt, mint a bójáig meg vissza, annyi különbséggel, hogy ezúttal egy két tonnás vízibiciklit kellett magam előtt tolnom. Hamar elfáradtam, egyenletes lábtempóm lassan erőtlen kapálózásba ment át. Olivér vetett felém pár aggódó pillantást.

 - Inkább szállj fel. - utasított kicsit lihegve, mire bólintottam. Alulról tolva segített felkecmeregni a fedélzetre. Hamarosan a "kikötőbe" értünk, addigra sikerült kicsit kipihennem magam. Egy bácsi a vízből segítette a kikötésünket, és szerencsére nem kérdezte, hogy mért nem használjuk inkább a pedált. Ahogy a helyére tolta a vízibiciklit, Olivér felpattant a fedélzetre, majd onnan a mólóra.

 - Hölgyem. - mondta, miközben a kezét nyújtotta, hogy segítsen átlépni azt a pár centis rést.

 - Köszönöm figyelmességét uram. - válaszoltam úri hölgyeket megszégyenítő eleganciával, majd a kezére támaszkodva én is a mólóra léptem. 

 - És most lépjünk, mielőtt számon kérik azt a pedált. - súgta, majd megragadta a karom és futva húzott a cuccaink felé. Az egyre erősödő szél miatt vacogva burkolóztam a törülközőmbe, majd előkotortam váltóruhám fekete hátizsákomból. Mindketten kerestünk egy fülkét és átöltöztünk. Csuromvíz hajam hamar átnedvesítette vékony felsőm, így annak ellenére, hogy immáron trikóban és rövidnadrágban voltam, még mindig fáztam. Miután megfésülködtem vetettem egy utolsó pillantást a fűre, hogy megbizonyosodjak róla, nem hagyunk itt semmit.

 - Mehetünk. - fordultam Oli felé mosolyogva, miközben a hátamra vettem a táskám. Bólintott, és a kijárat felé indult, én pedig követtem. Végignéztem a strandon, ami lassan kiürült, a füvön heverő törülközőknél lézengő néhány ember is már induláshoz készülődött. Már csak egyetlen néni úszkált a vízben, közvetlenül a part mentén pedig felbukkant néhány hattyú. A vízben álló vas vízilabda kapu tetején sirályok gyülekeztek, mint fecskék a villanydróton. Sokkal békésebb látványt nyújtott a rózsaszínben játszó ég, és a szinte érintetlen víztükör, mint akkor, amikor megérkeztünk, mikor még minden tele volt élettel. Épp azon gondolkoztam, hogy milyen jó lenne, ha itt lenne a fényképezőm, hogy mindezt megörökíthessem, mikor Olivér a kezemért nyúlt. Először csak finoman hozzám érintette kézfejét és várta a reakcióm, mire én a pillanatnyi zavar leküzdése után, talán kicsit elvörösödve, de határozottan az övéibe kulcsoltam az ujjaim. Nem néztem rá, de a szemem sarkából láttam, ahogy elmosolyodik. Már nem éreztem a szél hidegét, sem a fáradtságot, mindent betöltött az a melengető boldogság, mikor ténylegesen is tudatosult bennem, hogy épp kézen fogva sétálunk az utcán. Alig vártam, hogy elmesélhessem Heninek, hogy lássam, milyen meglepett
fejet vágnak a többiek, amikor hazaérünk, hogy felhívhassam anyát és neki is beszámoljak mindenről, hogy bejelentsük a TV-ben a több ezer rajongó előtt. Már csak pár méterre voltunk a háztól, mikor Olivér elengedte a kezem. Mikor beléptünk, a többiek éppen valami játékkal játszottak a TV-n, azzal a konzolos izéval, amit Márk hozott. Üdvözöltük őket, majd gyorsan elrohantam lezuhanyozni. Mikor végeztem, belebújtam a hálóingembe és a nappaliba mentem, ahol a többiek beszélgettek. Nem akartam, hogy Olivér azt higgye, nyomulok, ezért direkt a másik szélre telepedtem, Márk mellé. Így viszont lehet, hogy ő értette félre, mert egy idő után mintha megpróbált volna átkarolni, kezét a háttámlára tette, de úgy, hogy ha csak egy kicsit is, de azért a vállamhoz érjen. Előrébb hajoltam, kezdtem magam kényelmetlenül érezni. Bármikor örültem volna, ha egy hozzá hasonló srác udvarolni próbál nekem, de nem most. Nem akkor, amikor kezdenek alakulni a dolgok Olivérrel. Nem akartam megbántani és visszautasítani, főleg nem úgy, hogy még nem is lehettem biztos abban, hogy akar valamit, szóval nem szóltam semmit. Közben Olivér beszámolt a kalandjainkról, természetesen nem említve a csókot. Miután kibeszéltük a témát, a többiek folytatták a játékot, én viszont túl fáradtnak éreztem magam ahhoz, hogy tovább fent maradjak. Elvonultam fogat mosni, majd elköszöntem, és a szobámba mentem. Kényelmesen elhelyezkedtem az ágyamban, párszor felidéztem magamban a csók pillanatát, majd széles mosollyal az arcomon álomba merültem.

***

 Másnap kénytelen voltam korán kelni, délelőtt ugyanis programunk volt, Heni felajánlotta, hogy elvisz minket a tapolcai tavasbarlangba. 

 - Jössz már? - sürgetett a lány.

 - Csak öt percet adj... - motyogtam csukott szemmel és a fejemre húztam a paplant. Hallottam, ahogy bosszúsan felsóhajt, majd kiviharzik a szobából. Tudtam, hogy ideje lenne felkelni, de nem sok kedvem volt hozzá. Már majdnem vissza aludtam, mikor hirtelen valaki az ágyamra huppant, lerántotta rólam a takarót és összekuszálta az amúgy is kócos hajam.

 - Jó reggelt álomszuszék! - mosolygott rám Olivér. Morcosan arrébb löktem a kezét, és felültem.

 - Jól van! Jól van! Jövök már... - ásítottam. Most, hogy ő is itt volt, mindjárt jobb kedvvel vágtam neki a mai napnak. Kimásztam az ágyból és előkotortam valami ruhát a táskámból. Egy farmer rövidnadrágot és egy köldökig érő, virágmintás pólót választottam. Már épp kaptam volna le a hálóingem, mikor hátra pillantottam. Olivér még mindig a szobában állt és engem nézett.

 - Neked nincs véletlenül valami dolgod? Mondjuk kereshetnél egy fésűt. - közöltem vele huncut mosollyal, és közben szanaszét álló, szőke tincseire néztem. Ahogy látom, ő is csak nemrég kelhetett. Elég aranyos látványt nyújtott, neki még ez is jól állt.

 - Úú, ez most oltás volt? Megyek és elszégyenlem magam. - vigyorgott rám, és kiment a szobából. 

5.fejezet

Sziasztok! Köszönöm a 8 feliratkozót és a pipákat <3 Remélem ez a fejezet is tetszeni fog :) Időhiány miatt mostantól heti egy részt tudok hozni, szombatonként. 

Ha elolvastad, nyomj egy pipát kérlek!:)

★ ★ ★

 A vonaton nagyon meleg volt, és kicsit meg is izzadtam, szóval úgy döntöttem kicserélem a pólóm, hogy jobban érezzem magam. Miután becuccoltunk a szobánkba, Heni kiment a nappaliba. Épp kaptam le a felsőm, mikor váratlanul benyitott valaki az ajtón. 

 - Nina arra gondoltunk, hogy... - kezdett bele Olivér, majd hirtelen elhallgatott, mikor meglátott. Ott álltam egy szál melltartóban, és nem tudtam eldönteni, hogy melyikünk döbbent meg jobban.

  - Hopsz, bocsi. - kért gyorsan elnézést Olivér, enyhén elvörösödve, majd a pillanatnyi zavar után széles mosolyra húzta a száját.

 - Szép virágok. - tette hozzá nevetve, a melltartómat díszítő rózsákra utalva.

Elvörösödtem, majd felkaptam egy párnát az ágy végéről és teljes erőmből hozzá vágtam. 

 - Tanulj meg kopogni! - kiáltottam rá, majd hátat fordítottam és gyorsan magamra kaptam a pólóm. 

 - Sajnálom, na. - mondta, maga előtt tartva a párnát. Megigazgattam a felsőm és felé fordultam. 

 - Mit akarsz? - kérdeztem. Kikukucskált a párna mögül, majd miután megbizonyosodott róla, hogy van rajtam ruha, visszadobta az ágyra. 

 - Szóval arra gondoltunk, hogy nézhetnénk valami filmet. - felelte. Nem úgy nézett ki, mint aki zavarban van, szóval elég gyorsan túllépett a dolgon. Én természetesen még mindig nagyon kínosan éreztem magam.

 - Jó ötlet. - egyeztem bele, majd együtt kisétáltunk a nappaliba.

***

 Már egy ideje félálomban voltam, mikor erőt vettem magamon, és kinyitottam a szemeim.  Tekintetemmel az éjjeliszekrényen álló órát kerestem, világító számlapja szerint fél nyolc volt. Nem hallatszott más, csak az eső halk, monoton kopogása az ablakon. A szobában kellemes félhomály uralkodott, a sötétítőfüggönyön keresztül csak egy vékony fénycsík tört magának utat. Már épp azon voltam, hogy visszaalszom, mikor megláttam, hogy a szobában lévő másik ágy üres. Szépen meg is volt ágyazva, így arra a következtetésre jutottam, hogy Heni már felkelt. Erőt vettem magamon, felültem és ásítottam egy nagyot. Álmosan megdörzsöltem a szemeim, belebújtam a papucsomba és kinéztem a folyosóra. Elindultam a nappali felé, a teraszajtó üvegén keresztül pedig megláttam Henit, ahogy felhúzott lábakkal, bögrével a kezében ül az egyik széken. Az ajtóhoz osontam, majd óvatosan lenyomtam a kilincset. Halkan nyikorogva nyílt ki, Heni egy pillanatra összerezzent, felém kapta a fejét, majd kedvesen elmosolyodott. Odahúztam mellé egy széket és leültem.

 - Jó reggelt. - mondta halkan. 

 - Jó reggelt. - viszonoztam a köszönést mosolyogva. - Nem tudsz aludni?

 - Szeretek korán kelni. - válaszolta. - Szeretem nézni az esőt. - tette hozzá halkan, szinte suttogva. Végignéztem az előttünk elterülő kerten, a szemerkélő esőn.

 - Párásabb időben ködbe veszik a teteje, mintha felérne egészen a felhőkig. - mondta lelkesen. Tekintetem a fölénk magasodó hegyre emeltem, ami tényleg lenyűgöző látványt nyújtott a ködfátyolba burkolt csúcsával. 

 - Hallottál már a Rózsa kőről? - kérdezte. Megráztam a fejem.

 - Valahol arra van, a hegy nyugati oldalánál. A legenda szerint, ha valaki leül rá, háttal a Balatonnak, és közben a szerelmére gondol, akkor az érzései azonnal viszonzásra találnak. Mit gondolsz? Meg akarod látogatni? - nézett rám kíváncsian.

 - Áh, én nem hiszek az ilyesmiben. De még ha igaz is lenne, nem hiszem hogy megelégednék egy ilyen szerelemmel. Azt akarom, hogy magamért szeressenek, és ne azért, mert leültem valami kőre. - feleltem. - Persze egy túra jól hangzik, szívesen megnézném milyen a kilátás odafentről.

 - Ha a fiúk is benne vannak, túrázhatunk majd egyet. - mosolygott rám. Visszafordultunk a hegy felé, majd hosszú ideig csak ültünk szótlanul és bámultuk az esőt.

***

 Reggel ugyan esett, délutánra azonban gyönyörűen kisütött a nap, tökéletes volt az idő a strandoláshoz. Bepakoltam a törülközőm, váltóruhát, naptejet, meg egy csomag kekszet a fekete hátizsákomba, majd megvártam, míg a többiek is elkészülnek, és együtt elindultunk a strandra. Tíz perces séta után már ott is voltunk, megvettük a belépőt és bementünk. Egy árnyékos, vízhez közeli részen telepedtünk le. A fiúk kiterítettek egy hatalmas pokrócot, majd ledobáltuk a ruháinkat és bekentük magunkat naptejjel.

 - Mehetünk? - kérdezte Márk és felkapta a strandlabdát. Feltápászkodtunk a pokrócról, ezzel jelezve, hogy készen állunk az indulásra, majd a part felé vettük az irányt. A fiúk udvariasan előreengedtek, mikor a lépcsőhöz értünk, én pedig naiv lendülettel léptem az első víz borította lépcsőfokra.

 - Jézusatyaúristen! - kiáltottam fel. Számítottam rá, hogy hideg lesz, de hogy ennyire! Mivel mindenki rám

várt, erőt vettem magamon, összeszorítottam a fogam és megtettem a maradék négy fokot is. Óvatosan lögybölni kezdtem magamra a vizet, hogy hamarabb hozzászokjak a hideghez, a mellettem lubickoló kisfiú pedig volt olyan kedves és besegített. Épp elszántan lovagolta meg a delfinjét, mikor egy hirtelen mozdulattal a vízbe vetette magát, ezzel a nyakamba borítva a fél Balatont. Ezek után már elég edzettnek éreztem magam ahhoz, hogy nyakig merüljek az amúgy derékig érő vízben. Hátra pillantottam a többiekre, akik még a fagyoskodás szakaszában voltak, de az előbbi kisfiú elég aktívnak bizonyult ahhoz, hogy őket is átsegítse a kezdeti nehézségeken. Miután mindenkinek sikerült megszoknia a vizet, kicsit beljebb sétáltunk, egy olyan részre, ahol nincsenek annyian. Körbeálltunk és hosszú ideig csak ütögettük egymásnak a labdát. Természetesen én voltam a leggyengébb láncszem, a labdajátékok sose mentek valami jól. A többiek jókat nevettek az elegáns mozdulataimon, így annyira nem zavart, hogy béna vagyok. Mikor a játék kezdett eldurvulni, és ádáz csata tört ki a labda birtoklásáért, Henivel úgy döntöttünk, hogy inkább kiszállunk. Egy darabig néztük ahogy a többiek bírkóznak, majd Heni felvetette az ötletet, hogy ússzunk el a bójáig. Kicsit elbizonytalanodtam, hogy be merjem-e vállalni, végül úgy döntöttem, hogy mért ne, elég jól úszom, csak nem fogok megfulladni. Így hát nekivágtunk a bója felé vezető útnak. Nem tudnám megbecsülni, hogy mekkora volt a táv, de az biztos, hogy kétszer annyi, mint amennyinek ránézésre tűnt. Pár hossz után már térdig ért az iszap, szóval nem szívesen tettem le a lábam, később pedig már elég mély volt ahhoz, hogy ne is legyen rá lehetőségem. Közben olyan gigantikus növénykék mellett haladtunk el, amik egészen a víz felszínéig értek. Valahányszor beleakadt a lábam egy-egy ilyenbe, kirázott a hideg. 

 - Bírod? Visszafordulhatunk. - szólalt meg Heni, mikor észrevette, hogy kicsit lemaradtam.

 - Nem kell, bírom. - válaszoltam és vetettem egy elszánt pillantást a bója felé. Az elején úgy tűnt, mintha egyre távolodna tőlem a kis huncut, de végül sikerült utolérnünk. Gyorsan megérintettük, majd visszafordultunk. Mire a parthoz értünk, már a fiúk is megunták a játékot és kimentek száradni a pokrócra. Mi is így tettünk, majd miután megtörölköztünk, kifeküdtünk a napra. Épp a törülközőmön hasalva süttettem a hátam, mikor Olivér mellém huppant a fűre.

 - Nincs kedved vízibiciklizni? - kérdezte vidáman. 

 - De! - feleltem lelkesen, miközben ülőhelyzetbe tornáztam magam. A többiekre pillantottam, akik úgy néztek ki, mintha épp indulni készülnének, Márk és Ya Ou már fel is voltak öltözve. 

 - Csak te meg én. A többiek megvárnak a nyaralóban - tette hozzá huncut mosollyal, elővillantva vámpír fogait. Henire pillantottam, aki rámkacsintott, majd kezében a váltóruhájával megindult az egyik öltözőfülke felé. 

 - Jól hangzik - mosolyogtam rá Olivérre, majd felpattantam és letakargattam a cuccainkat a törülközőmmel. Elköszöntünk a többiektől és elindultunk a strand végén lévő mólóhoz, ahol a vízibiciklik voltak kikötve.

Olivér befizetett minket egy órára, én pedig kiválasztottam egy szép, zöld jószágot. A bácsi kisétált velünk a mólóra, megvárta amíg beszállunk, majd eloldozott minket. Kényelmesen elhelyezkedtem, az irányítást pedig Olivérre bíztam, aki először ügyesen belekormányozott minket a nádasba, de aztán belejött és sikeresen kievickéltünk a nyílt vízre. 

 - Már értem mért nincs még jogsid. - nevettem rá.

 - Hé, tudok vezetni, csak eddig nem volt időm levizsgázni. Tudod, X-Faktor, koncertek... - vágott vissza.

 - Persze, persze... - feleltem vigyorogva. 

 - Te is csak kritizálni tudsz! Az bezzeg fel se tűnt, hogy milyen gyönyörű manőverekkel kerültem ki azt a bóját!

 - Bóját? - kérdeztem és hátra fordultam. - Már ilyen messze vagyunk?

 - Aha. - felelte, majd abba hagyta a tekerést és megálltunk. A nap már lemenőben volt, utolsó sugarai vörösre festették az eget. Egy darabig csak szótlanul gyönyörködtem a csillogó víztükörben, a felhőkben és a part mentén húzódó hegyekben, majd felálltam a pedáltól és a vízibicikli hátuljához mentem.

 - Vajon itt még leér a lábam? - kérdeztem elgondolkodva a víz felszínét fürkészve.

 - Mért nem nézed meg? - lépett mellém Olivér széles vigyorral az arcán és egy hirtelen mozdulattal a vízbe lökött. Az utolsó pillanatban azonban sikerült megragadnom a karját, és magammal rántanom. Együtt csobbantunk a vízbe, én pedig rémülten kezdtem kapálózni, mikor nem éreztem magam alatt a talajt. Párszor talán bele is rúgtam Olivérbe, de ő egy pillanatra sem engedett el, rövid idő múlva pedig sikerült a felszínre húznia. Amint újra levegőhöz jutottam és felköhögtem azt a pár korty vizet, amit véletlenül lenyeltem, már egyedül is fent tudtam maradni, de Oli még mindig fogta a karom.

 - Jól vagy? - kérdezte aggódva. Kiszabadítottam magam a szorításából, és a képébe fröcsköltem egy nagy adag vizet.

 - Majdnem megfulladtam, idióta! - mondtam neki nevetve.

 - Ugye tudod, hogy az előbb lerúgtad a vesém? - válaszolta vigyorogva és ő is fröcskölni kezdett. Miután

mindketten benyeltünk legalább egy liter vizet, és már kezdtünk fáradni, úgy döntöttünk, hogy itt az ideje visszatérni a fedélzetre. Természetesen abból is komoly verseny kerekedett, hogy melyikünk mászik fel előbb. Sikerült megelőznöm Olivért és már fel is könyököltem a vízibiciklire, mikor a derekamnál fogva visszarántott. Mire újra a felszínre úsztam, már a fedélzetről nevetett rám. 

 - Jól látom, hogy én nyertem? - kérdezte vigyorogva, mire nyelvet nyújtottam rá és én is megpróbáltam felmászni. A kezét nyújtotta, én pedig hagytam, hogy felhúzzon. 

 - Ugye tudod, hogy csak szerencséd... - kezdtem bele, mikor hirtelen magához húzott és megcsókolt. Egyik kezével átölelte a derekam, másikkal a nyakamat fogta, nekem pedig kellett pár pillanat, hogy felfogjam, mi is történik. Ahogy tudatosult bennem, hogy életem szerelme épp most smárolt le, kezeimet a nyaka köré fontam és viszonoztam a csókját, hosszú ideig pedig egyikünk sem akart elszakadni a másiktól.

4.fejezet

Sziasztok! Itt van a negyedik rész is :) Nagyon örülök a visszajelzéseknek, remélem ez a fejezet is tetszeni fog!

★ ★ ★ 

 Az egész beszélgetés alatt a ruhám ujját gyűrögettem, nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne remegjen meg a hangom, a szívem pedig majd kiugrott a helyéről, olyan hevesen vert. Nagyon fura volt, régebben soha nem éreztem ilyet, mikor vele beszéltem. Vagy akárki mással. 

 - Oké, akkor majd még hívlak, ha már tudom a részleteket, meg hogy melyik vonattal megyünk. 

 - Rendben. - mondtam, majd elköszöntünk egymástól és kinyomtam. Széles mosollyal az arcomon terültem végig az ágyon. Most már biztos voltam benne, hogy maradni fogok.

***

 Miután sikerült előkotornom a nyári cuccok közül a fürdőruháim, végigterítettem őket az ágyon és próbáltam eldönteni, hogy melyiket vigyem. Mind a kettő régi már, de eddig nem nagyon volt okom újat venni, most viszont elég nagy gondban voltam. Úgy döntöttem, hogy felpróbálom őket. A sima, fekete egyberészessel kezdtem, aminek a pozitívuma az volt, hogy sokat takart, de inkább illett uszodába, mint strandra. Meg amúgy is, ilyet általában a nagymamák hordanak, így inkább a bikini mellett döntöttem. Ez is

elég egyszerű volt, sima rózsaszín, halvány, hímzett mintával. Felvettem és battyogtam a szüleim szobájába, ahol a szekrényajtóra erősített tükörben meg tudtam nézni magam. Természetesen nem voltam megelégedve a látvánnyal, de hát a korombeli lányok legalább 90%-a csúnyának tartja magát. Mondjuk én mindig is elég népszerű voltam a fiúk körében, de ez inkább csak a nyomibb rétegre vonatkozik. A raj csávók általában az olyan csajokra buknak, akik két kiló sminket és hasig kivágott pólót viselnek. Szerintem egy lánynál nem az a fontos, hogy mennyire teszi ki a mellét, hanem hogy mennyire őszinte a mosolya. És ha Olivérrel vagyok, akkor nekem van a legőszintébb mosolyom a világon. Ezzel a gondolattal nyugtatva magam elhatároztam, hogy nem fogok azon aggódni, hogy dagadt vagyok és csúnya, egy nap alatt úgysem tudnék lefogyni. Miután ez megvolt, pár óra alatt összeválogattam a csinosabb ruháim, meg néhány nélkülözhetetlen holmit, mint a fogkefe, meg a törülköző. Mire végeztem este lett, izgatottan bújtam ágyba. Folyton csak a holnap járt az eszembe, alig tudtam elaludni, aztán persze még az ébresztő órára sem ébredtem fel.

***

 Lélekszakadva rohantam végig a peronon húsz kilós sporttáskával a vállamon, mikor a kalauz már a vonat indulását jelezte. Olivér az egyik vágány mellett állt és épp kezdett kétségbeesni, mikor észrevett. Úgy futottam, ahogy csak bírtam, míg oda nem értem hozzá. Fél lábbal már az ajtóban állt, amint elég közel értem megragadta a karom és felrántott. Ezzel egy időben a vonat elindult. Olivérbe kapaszkodtam és a mellkasának dőlve lihegtem.

 - Hát ez nem sokon múlt! - nevetett rám. Közben becsukódott mögöttünk az ajtó, én meg kezdtem magam biztonságban érezni. Miután sikerült kicsit kifújnom magam, távolabb húzódtam.

 - Bocsi... Lekéstem a buszt. - kértem elnézést még mindig kicsit lihegve.

 - Gyere, keressük meg a többieket, már felszálltak. - mondta, majd átvette tőlem a táskát és elindult előre. Miközben követtem, megigazgattam a futás hevében összekuszálódott hajam. Hamarosan odaértünk a bőröndökkel felszerelt kis csapathoz. A négyszemélyes hely ablak felőli oldalán Ya Ou ült, vele szemben egy számomra ismeretlen lány, mellette pedig egy srác. 

 - Na, ő itt Nina, aki megtisztelt minket a társaságával és sikeresen elérte a vonatot. - mutatott be.

 - Sziasztok. - köszöntem kínos mosollyal az arcomon, majd kezet ráztam az ismeretlenekkel. A lány Heni néven mutatkozott be, pánt nélküli, combközépig érő, rózsaszín ruhát viselt, arcán egy kiló sminkkel, szőke haját pedig magas copfba fogta. Rám ugyan nem keltett valami jó benyomást, de a csapat hím tagjai az út nagyrészében a szépen gömbölyödő kebleit stírölték, amitől még tovább csökkent az önbizalmam. Nem vagyok híve az előítéleteknek, de úgy éreztem, hogy nem fogunk túl jól kijönni egymással. A srác is

bemutatkozott, de nem figyeltem a nevére. Nem azért, mert nem érdekelt, vagy ilyesmi, de ilyenkor valahogy sosem tudom megjegyezni a másik fél nevét, túlságosan leköt a kézfogás. Szerencsére a beszélgetés közben párszor elhangzott, szóval sikerült kikövetkeztetnem, hogy Márknak hívják. Kicsivel alacsonyabb volt, mint a másik két srác, sötét hajában szőke melír csíkok virítottak. Fehér, szűk szabású pólót viselt, nyakában nyaklánc lógott és kifejezetten helyes arca volt. 

 A beszélgetéshez nem nagyon tudtam hozzászólni, szóval nagyrészt csak bámultam ki az ablakon. Olivér mellettem ült, félig hátat fordított és úgy beszélgetett a többiekkel, akiket a folyosó választott el tőlünk. Kezdtem magam feleslegesnek érezni, olyan volt, mintha ott se lettem volna. Halkan felsóhajtottam, és bámultam a mellettünk elsuhanó fákat, mikor észrevettem, hogy Heni a velem szemben levő ülésre huppan. Meglepetten néztem rá, mire kedvesen elmosolyodott.

 - Csak gondoltam idejövök beszélgetni veled, olyan magányosnak tűntél. - közölte. Aranyos volt tőle, hogy ideült, de nem az ő társaságára vágytam. Oldalra pillantottam, Olivérre, aki pár pillanat erejéig felénk nézett, majd mikor tudatosult benne az ülésrendben történt változás, visszafordult és zavartalanul folytatta a beszélgetést. Egy lemondó sóhaj kíséretében ismét Henire néztem, és rámosolyogtam. Bár még mindig nem volt valami szimpatikus, úgy döntöttem, hogy kedves leszek.

 - Nina, igaz? - kérdezte, mire bólintottam.

 - De cuki a karkötőd! Hol vetted? - érdeklődött.

 - Köszi. - feleltem és a karomon lévő fonott, apró gyöngyökkel díszített karkötőmre pillantottam. - A Claires-ben. 

 - Az a kedvenc ékszerboltom! - vágta rá lelkesen. Olivér vetett ránk egy megvető pillantást, ami nem lepett meg, ez olyan csajos téma.

 - Oli drága, átülhetnél a fiúkhoz. - nézett rá Heni.

 - Ja én... - kezdett bele a mentegetőzésbe.

 - És ez nem kérés volt. - tette hozzá a lány angyali mosollyal az arcán.

 - Máris. - törődött bele, és átült a másik oldalra. Heni pedig mellém huppant. Egy darabig csendben figyelte a többieket, majd mikor megbizonyosodott róla, hogy ők is elmerültek a beszélgetésben, csillogó szemekkel fordult felém.

 - Szóval? Milyen kapcsolatban vagytok Olival? - érdeklődött halkan. 

 - Hát ööö... régi barátok vagyunk. - feleltem zavartan.

 - De tetszik, nem? - kérdezte. Elvörösödtem. Nem tudtam, hogy mit válaszoljak.

 - Hát...

 - Tudtam! - vágta rá büszkén. Persze, a hallgatásommal már elárultam magam, hiszen ha nem tetszene, akkor egyből rávágtam volna, hogy "mi? dehogy, csak barátok vagyunk." De én haboztam, mert nem mertem kimondani. Olivérre pillantottam, és azon gondolkodtam, hogy vajon tudja-e, hogy szerelmes vagyok belé. Még Heni is észrevette, pedig fél órája sincs, hogy ismer!

 - Tudod mit? Szerintem te is bejössz neki. - kacsintott rám. A szívem ismét hevesebben kezdett verni.

 - Miből gondolod? - kérdeztem izgatottan.

 - Megérzés. - válaszolta, miközben vállat vont. Én meg már kezdtem megörülni, hogy tőle hallott valamit, vagy ilyesmi, erre csak egy hülye megérzés. Ettől nem lettem okosabb.

 - Nem is tudom... - mondtam, csak hogy mondjak valamit. Az esetek többségében elég passzív beszélgetőtárs vagyok, de erről a témáról még senkivel sem tudtam beszélni, szóval örültem, hogy valaki szóba hozta.

 - Én meg tudom. Van szemem az ilyesmihez. Szerinted mért pont téged hívott? - győzködött. És volt benne valami. Nem tudtam, hogy erre mit mondjak, szóval csak vállat vontam. 

 - Na és te? Te milyen kapcsolatban vagy vele? - érdeklődtem.

 - Még az X-Faktor alatt barátkoztunk össze. Én is indultam, de az élő showig sajnos nem jutottam el. - mesélte.

 - Nahát! - mondtam meglepetten. Nem gondoltam volna, hogy ő is tud énekelni. Szerencsére volt mit mesélnie, szóval az út hátralévő részében az X-Faktoros kalandjait hallgattam. Sokak számára talán idegesítő lehet egy olyan ember társasága, akinek be nem áll a szája, de én szívesebben hallgatom mások történeteit, mint hogy kínos csendben üljünk.

 - Csak nem X-Faktoros sztorik? Azokat sosem unom meg. - huppant Márk a velem szemben lévő ülésre széles vigyorral az arcán. Heni elhallgatott.

 - Most mért nézel ilyen morcosan? Csak neked szabad ismerkedni az új lánnyal? - kérdezte nevetve. 

 - Nem, dehogy. - sóhajtott fel. 

 - Na ugye. Szóval? Mesélj magadról egy kicsit. - mosolygott rám Márk.

 - Mit meséljek? - kérdeztem zavartan. 

 - Amit akarsz! Van-e tesód, mi a kedvenc kajád, mivel töltöd a szabad idődet, mi a csillagjegyed... Minden érdekel. - kacsintott rám. 

 - Hát jó. Nézzük... a csillagjegyem bak, kedvenc kajám... nos... nem tudnék kiemelni egyet sem, szeretek enni, sok kedvencem van. Szabadidőmben rajzolok, vagy fotózok... mi volt még? Ja igen, van egy kishúgom és egy bátyám. - válaszoltam.

 - Na látod, megy ez.

 - Most te jössz. - mosolyogtam rá. Közben Heni sértődötten visszaült a fiúkhoz.

 - Nos, nekem is van egy húgom, annyi idős lehet, mint te. A csillagjegyem skorpió, kedvenc kajám a sült krumpli, szabadidőmben pedig sportolok. 

 - Mit sportolsz? - érdeklődtem.

 - Járok kondizni, meg vízilabdázom. - felelte büszkén.

 - Na, az jó.

 - Te sportolsz, vagy sportoltál valamit?

 - Szeretek táncolni, de csak így hobbi szinten. - válaszoltam.

 - Miről beszélgettek? - ült mellém hirtelen Olivér. Márk elkomorodott és vetett felé egy gyilkos pillantást.

 - Mért érdekel? Csak beszélgetünk. - felelte kemény hangon. Megfagyott körülöttünk a levegő, én pedig nem is igazán értettem, hogy mi történik. Olivér féltékeny? Már épp szóra nyitotta a száját, hogy visszaszólhasson valamit, mikor Heni jelezte, hogy leszállunk. Ahogy összeszedegettük a cuccainkat, a hangulat is kezdett feloldódni, végül megérkeztünk Badacsonyba. Pontosabban Badacsonylábdihegyre, a hegy lábánál elterülő, kicsi faluba. Miután sikeresen lekászálódtunk a vonatról, Heni vezetésével elindultunk a nyaraló felé. Bár Olivérnek is volt egy ránézésre meglehetősen nehéz sporttáskája, azért átvette tőlem az

enyémet is. Próbált keménynek tűnni, de én láttam rajta, hogy majd megszakad. Szerencsére rövid séta után meg is érkeztünk a kicsit kopott, de otthonos külsejű házhoz, közben pedig már kezdett sötétedni. Heni hosszas kotorászás után előbányászta a kulcsokat, egy darabig babrált még a zárral, végül sikerült bejutnunk. A házhoz tartozott egy apró, nem túl ápolt kert, néhány gyümölcsfával, meg egy kisebb virágágyással. A bejárati ajtóhoz pár fokból álló lépcső vezetett, belépve pedig egy szűk folyosón találtuk magunkat. Balról két ajtó nyílt, az egyik egy kicsi konyhába, a másik pedig egy fürdőszobába. Jobbra egy kétágyas hálószoba volt, Heni utasítására ide cuccoltam be, szóval valószínűleg mi itt fogunk aludni. A folyosó végén függöny lógott, azon túl egy viszonylag nagy nappali terült el, TV-vel és kanapéval. Oldalt a fal mellett volt egy kisebb pult is, és a hűtőnek is csak itt jutott hely. Szemben nagy üvegajtó nyílt a teraszra, ahol ebédlőasztal állt, székekkel. A nappaliból lépcső vezetett az emeletre, ahol az előtérben egy kihúzható kanapé állt, balra pedig egy újabb kétágyas hálószoba volt, nagy ablakkal, ami gyönyörű kilátást nyújtott a hegyre. Az emeletet kapták a fiúk, Márk az előtérben álló kanapét, Ya Ou és Oli pedig a szobát. 

 A vonaton nagyon meleg volt, és kicsit meg is izzadtam, szóval úgy döntöttem kicserélem a pólóm, hogy jobban érezzem magam. Miután becuccoltunk a szobánkba, Heni kiment a nappaliba. Épp kaptam le a felsőm, mikor váratlanul benyitott valaki az ajtón. 

 - Nina, arra gondoltunk, hogy... - kezdett bele Olivér, majd hirtelen elhallgatott, mikor meglátott. Ott álltam egy szál melltartóban, és nem tudtam eldönteni, hogy melyikünk döbbent meg jobban.

3.fejezet

Sziasztok! Köszönöm a visszajelzéseket <3 Mostantól megpróbálok egy héten két részt is hozni, csak sajnos nem mindig van időm írni. Remélem ez a fejezet is elnyeri majd a tetszéseteket, ha igen, akkor pipáljatok és kommenteljetek bátran! :)

★ ★ ★

 - Karszalag? - mordult rám.

 - Hát izé... - válaszoltam zavartan. Roppant meggyőző lehettem, a biztonsági őr mégis "anyáddal szórakozzál" fejet vágott, majd megragadta a karom, és megpróbált lerángatni a lépcsőn. Ijedtemben azt se tudtam, hogy mit mondjak, csak vergődtem kétségbeesetten. 

 - Nyugi haver! Velem van! - hallottam az ismerős hangot fentről, a csávó válla fölött pedig megpillantottam Olivért. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, nyelvet nyújtottam a biztonsági őrre, majd odafutottam hozzá.

 - Szia! - köszöntem vidáman. Viszonozta, majd megölelt. 

 - Na, hogy tetszett? - kérdezte mosolyogva.

 - Nagyon-nagyon jó volt! - válaszoltam lelkesen, majd körbenéztem. Idefent csak asztalok, meg néhány rajongó volt.

 - Kérsz valamit inni? - kérdezte. Bólintottam, mire odalépett az egyik pulthoz, ahol különféle üdítők sorakoztak és öntött nekem egy pohár kólát. Megköszöntem és egy pillanat alatt lehúztam az egészet. Még sosem esett ilyen jól az ivás! Mikor bejöttem, a biztonsági őr kidobatta velem az innivalóm, azóta szomjazom. Persze megértem, sose lehet tudni, hogy nem-e valami rádióaktív folyadékot próbál becsempészni az ember ice teás üvegben.

 - Bemutatlak a fiúknak. - mondta hirtelen, majd megragadta a kezem és a többiek felé húzott.

 - Ő itt Nina, régi barátom. - közölte, mikor odaértünk. Mosolyogva kezet ráztam velük, majd váltottam pár szót Szikivel, míg a többiek a rajongókkal voltak elfoglalva. Vele csak párszor találkoztam Olivéren keresztül, szóval őt se nagyon ismertem.

 - Na és, miújság veled mostanában? - érdeklődött.

 - Hát, nemrég értem haza Párizsból, másfél évig kint tanultam. - válaszoltam, majd meséltem neki kicsit a városról, meg a suliról, utána neki is elmondtam, hogy mennyire tetszett a koncert és hogy milyen jók voltak. Végül ő is visszament a rajongókhoz én meg egyedül maradtam. Odaléptem a korláthoz és lenéztem. Páran még lézengtek a színpad körül, de az emberek nagy része már elment. Tizenegy körül lehetett, én pedig azon gondolkodtam, hogy lassan talán nekem is indulnom kéne. Hirtelen valaki megfogta a derekam, ijedten fordultam oldalra. Oli lépett mellém, az egyik kezével átkarolt, a másikkal pedig a korláton támaszkodott.

 - Csinos vagy. - mondta mosolyogva, a szívem pedig majd kiugrott a helyéről.

 - Köszi. - feleltem zavartan és esküdni mernék rá, hogy el is vörösödtem, de szerencsére túl sötét volt ahhoz, hogy lássa. 

 - Mik a terveid? Visszamész Párizsba? - kérdezte rövid szünet után. Nem tudtam, hogy mit válaszoljak. Határozottnak akartam tűnni, de fogalmam sem volt, hogy mi lesz majd. Anyáék biztos ragaszkodni fognak hozzá, hogy befejezzem a párizsi sulit, de én nem akarok visszamenni. Itt akarok maradni és vele akarok lenni.

 - Nem tudom. Nem biztos, hogy vissza szeretnék menni. - válaszoltam. - Arra gondoltam, hogy talán keresek egy sulit itt Pesten, de a szüleim biztos azt akarják majd, hogy befejezzem a párizsi sulit.

 - Ez a te életed, nem dönthetnek helyetted a szüleid. - felelte. - Én örülnék, ha maradnál. - tette hozzá halkan, talán kicsit zavarba is jött. Eddig lefelé néztem, de most ráemeltem a tekintetem és elmosolyodtam. A teraszon álltam, Olivér keze még mindig a derekamon pihent, csak egy lépés választott el tőle. A szemébe néztem, és most először éreztem úgy, hogy talán mégsem annyira elérhetetlen számomra, mint azt hittem. Ez a felismerés mérhetetlenül boldoggá tett, úgy éreztem, hogy én vagyok a legszerencsésebb lány az egész világon. Hirtelen csörögni kezdett a telefonom.

 - Bocsi. - kértem elnézést, majd előkaptam a mobilom és felvettem. Anya hívott, kérdezte, hogy vége van-e már a koncertnek, és ha igen, akkor mi tart ilyen sokáig. Persze őt annyira nem hatotta meg, hogy éppen egy romantikus beszélgetést zavart meg, követelte, hogy azonnal induljak haza. Tényleg elég későre járt, én pedig már nagyon fáradtnak éreztem magam, szóval megígértem neki, hogy hamarosan megyek.

 - Lassan indulnom kéne. - néztem szomorkásan Olira.

 - Hogy jutsz haza? - kérdezte.

 - Hát... gyalog, busszal, metróval, ami jön. - feleltem nevetve.

 - Azt hiszed engedem, hogy egyedül menj haza ilyen későn? Hívok neked egy taxit. - ajánlotta fel. Jól esett, hogy aggódik, megköszöntem, majd kisétáltunk a bejárathoz. Mikor megjött az autó megölelt, nyomott egy puszit az arcomra, majd elköszöntünk egymástól és hazamentem.

***

 - Te teljesen megőrültél? Mi az, hogy nem akarsz visszamenni? - kiabálta anya. 

 - Nem akarok és kész! Annyi suli van Pesten anya, mért nem tanulhatok itt? - kérdeztem felemelt hanggal.

 - Hát ezzel kicsit elkéstél. Te döntöttél úgy, hogy elmész Párizsba és ott tanulsz tovább! Ha már egyszer meghoztad ezt a döntést, csináld is végig tisztességgel.

 - De én már nem akarom ezt!

 - Már mért ne akarnád? Mindig azt mondtad, hogy mennyire jól érzed magad kint, mégis mitől változott meg ilyen hirtelen a véleményed? - nézett rám meglepetten. Nem tudtam, hogy mit mondjak. 

 - Oli miatt, ugye? - szólalt meg Lili, aki már valószínűleg egy ideje a konyhaajtóban hallgatózott. Elvörösödtem, anya pedig pár percig szóhoz sem jutott a döbbenettől.

 - Egy fiú miatt? - kérdezte és idegesen felnevetett. - Ne legyél buta Nina, ez a döntés az egész életedre hatással lesz. Nem dönthetsz valami buta gyerekszerelem miatt, hamarabb elmúlik, mint gondolnád!

 - Ez nem buta gyerekszerelem, oké? - akadtam ki. - Te ezt nem értheted, a szülők ezt sosem értik! Vele akarok lenni, ennyi az egész.

 - Ugyan már, attól még tarthatod vele a kapcsolatot, hogy külföldön vagy.

 - De az nem ugyanaz! Itt maradok és kész. - jelentettem ki határozottan, majd sértődötten felszaladtam a szobámba. Becsaptam magam mögött az ajtót, végighasaltam az ágyamon, beletemettem arcom a párnámba és sírtam. Annyira rossz volt, hogy nem érti meg. Olinak igaza van, ez az én életem, mért nem hagyják, hogy én döntsek róla? Miután kisírtam magam, és sikerült kicsit megnyugodnom, elővettem a laptopom. Már egy ideje facebookoztam, mikor valaki kopogott az ajtón.

 - Igen? - kiabáltam ki morcosan. Anya nyitott be, majd az ágyamhoz lépett és leült mellém.

 - Megbeszéltem apáddal a dolgot. Ne haragudj, hogy kiabáltam, igazad van, neked kell döntened. Biztos vagy benne, hogy maradni szeretnél? - nézett rám komoly arccal. 

 - Igen, biztos. - válaszoltam határozottan.

 - Rendben, akkor keresünk egy pesti sulit. - sóhajtott fel, majd elmosolyodott. Megsimogatta a fejem, majd felállt és az ajtó felé indult.

 - Csak nehogy megbánd... - mondta még halkan, inkább csak magának. Kiment, becsukta maga mögött az

ajtót, én pedig egyedül maradtam a laptoppal. Egy pillanatra mégis csak elbizonytalanodtam. Vajon nem fogom megbánni? Lehet túl sokat képzeltem a tegnap estébe, még egyáltalán nem biztos, hogy tetszem neki... Persze próbáltam pozitívan látni a dolgokat, nem akartam fölöslegesen egy olyan kérdésen törni a fejem, amire egyenlőre úgysem kaphatok választ. Így hát visszatértem a laptopomhoz és utána néztem a pesti iskoláknak. Olyan hat körül járhatott, mikor a telefonom rezegni kezdett az íróasztalon. Egyből kipattantam az ágyamból és a mobilomhoz ugrottam. Ahogy megláttam a kijelzőn Oli nevét, hevesebben kezdett verni a szívem.

 - Halló? - szóltam bele, miután felvettem.

 - Szia! Nem zavarlak?

 - Nem, dehogy. - vágtam rá.

 - Csak azért hívlak, mert kaptunk egy hét szabadságot a nagykoncert után és lemegyek pár napra a Balatonra a haverjaimmal. Van kedved jönni? - kérdezte.

 - Remekül hangzik! Mettől meddig?

 - Szerdától Szombatig. Az egyik barátomnak van egy nyaralója Badacsonyban, ő hívott meg.

 - De jó! Még meg kell kérdeznem anyát, de szerintem el fog engedni.

 - Szuper! - mondta boldogan. - Na és, mi a helyzet? - tette hozzá rövid szünet után.

 - Hát... nagyon semmi. Épp pesti sulikat nézegettem a neten.

 - Akkor maradsz? - kérdezte lelkesen.

 - Valószínűleg. - válaszoltam vidáman. - És veled miújság?

 - Próbálom kipihenni magam, meg egy kicsit kikapcsolódni, az elmúlt pár hét elég kimerítő volt, de most végre van egy kis szünetünk. 

 - Az jó. - válaszoltam, mivel más nem nagyon jutott eszembe. Az egész beszélgetés alatt a ruhám ujját gyűrögettem, nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne remegjen meg a hangom, a szívem pedig majd kiugrott a helyéről, olyan hevesen vert. Nagyon fura volt, régebben soha nem éreztem ilyet, mikor vele beszéltem. Vagy akárki mással. 

 - Oké, akkor majd még hívlak, ha már tudom a részleteket, meg hogy melyik vonattal megyünk. 

 - Rendben. - mondtam, majd elköszöntünk egymástól és kinyomtam. Széles mosollyal az arcomon terültem végig az ágyon. Most már biztos voltam benne, hogy maradni fogok.

2.fejezet

Sziasztok! Itt a 2.fejezet, remélem tetszik :) Köszönöm a pipákat az előző fejezethez! Néhány kommentnek is örülnék, sok motivációt adna a folytatáshoz^^

★ ★ ★

 Vajon van barátnője? Biztos népszerű a lányok körében... Mikor legutóbb találkoztunk még járt valakivel, de az elég rég volt. Rá merjek kérdezni? Lehet fura lenne, hogy pont ez után érdeklődöm. Az is lehet, hogy fájó pontra tapintok, vagy ilyesmi. De nekem tudnom kell! Hosszas tépelődés után végül erőt vettem magamon. 

 - Na és... van barátnőd?

 A kérdésem láthatóan váratlanul érte, kicsit talán zavarba is jött.

 - Nem, most nincs. - felelte. 

 - Értem. 

 - És neked? Van barátod? - kérdezett vissza rövid szünet után.

 - Nincs. - válaszoltam, majd kínos csend telepedett ránk.

 - Egyszer szívesen elmennék egy koncertedre. - törtem meg a hallgatást.

 - Jó is, hogy mondod! Most hétvégén lesz az első nagykoncertünk a Barba Negra Trackben! Örülnék, ha eljönnél. - ajánlotta fel lelkesen.

 - Rendben, szerintem ráérek. - mosolyogtam rá. Közben észrevettem, hogy pár asztallal arrébb egy csapat lány ül. Nemrég jöhettek, négyen vannak, 14-15 évesek lehetnek. Végig minket bámultak, közben sugdolóztak és nevetgéltek. Gondolom ByTheWay rajongók. Attól féltem, hogy ide is jönnek, de szerencsére nem tették. Biztos féltékenyek rám... lehet épp azon gondolkodnak, hogy a barátnője vagyok-e. Bár akkor nem egy mekiben vacsoráznánk. A gondolatra elmosolyodtam.

 - Mi az? - kérdezte nevetve.

 - Ja semmi. Csak azok a lányok nagyon néznek. Szerintem felismertek. - válaszoltam, mire Olivér oldalra pillantott. Mind a négyen felsikítottak és gyorsan elkapták a fejüket, majd hangos nevetésben törtek ki.

 - Előfordul. - fordult vissza hozzám Olivér.

 - Én szerintem sosem tudnék ehhez hozzászokni. Téged nem idegesít? - kérdeztem.

 - Jól esik, ha felismernek az utcán, vagy megbámulnak, addig nincs is gond vele, amíg tiszteletben tartják a magánéletemet. Ha most idejönnének, miközben veled beszélgetek, na az kicsit idegesítő lenne. - felelte mosolyogva. 

 Egy darabig még beszélgettünk, de Olivérnek természetesen most is akadt valamilyen halaszthatatlan tennivalója, szóval hamarosan indulnia kellett. Kiléptünk a meki ajtaján és a buszmegálló felé indultunk. Pár perc múlva észrevettem, hogy az előbbi négy lány utánunk szalad. Megálltunk, Olivér mosolyogva köszönt nekik, készségesen aláírta a kezüket és csapatott velük néhány szelfit. Talán ez lehet a legjobb része annak, ha valaki híres. Elég volt, hogy mosolygott, mondott valami kedveset, bepózolt egy képhez, és máris boldoggá tette ezeket a lányokat. Néztem azokat a csodáló tekinteteket, az örömteli arcokat, és arra gondoltam, hogy több ezer lány már annak is örül, ha Olivér csak rájuk néz. Én pedig egyike lehetek azoknak a személyeknek, akiket a barátjának nevez. És én mégis több akarok lenni... Büszke voltam rá. Büszke voltam arra, amit elért. Büszke voltam, hogy a barátja lehetek. Büszke voltam, hogy ma kettesben vacsorázhattam vele a mekiben, a féltékeny rajongók szeme láttára. És mégis... azt kívántam bárcsak minden a régi lehetne. Bár ne lenne híres, bár ne imádnák több ezren, és akkor megszerezném. Megszerezném és csak az enyém lenne. 

 A legbátrabb lány megkérdezte, hogy milyen kapcsolatban állunk egymással. Olivér természetesen azt felelte, régi barátok vagyunk. "Régi barát..." Ez egyszerre töltött el büszkeséggel, és szomorúsággal is. Ez ugyanakkor azt is jelentette, hogy "csak egy barát."

 Elköszöntünk a lányoktól, elköszöntünk egymástól, majd felszálltam egy buszra és hazamentem.

 Bár nagyon jól éreztem magam, míg beszélgettünk, mégis kicsit komor hangulatban léptem be a házunk ajtaján. Lili a nappaliban ült és valami mesét nézett a TV-ben. Amikor meglátott, odaszaladt hozzám.

 - Sziaaa! Milyen volt? Oli is nagyot nőtt? - kérdezte lelkesen. 

 - Igen. - nevettem fel. És tényleg, egy fejjel magasabb, mint én! Leültünk a kanapéra, és meséltem neki a beszélgetésünkről, hogy megette a sültkrumplim, és hogy még rajongókkal is találkoztunk, akik utánunk szaladtak és képeket csináltak Olivérrel. A következő pillanatban valaki összeborzolta a hajam. Ijedten fordultam hátra, a bátyám állt mögöttem.

 - Szia. - köszönt széles vigyorral az arcán.

 - Martin! - kiáltottam meglepetten, majd átmásztam a kanapén és a nyakába ugrottam.

 - Nem is tudtam, hogy ma jössz haza! - néztem rá vidáman. - Hogy sikerültek a vizsgáid?

 - Eddig egész jól, de még nem vagyok túl mindenen, szóval csak pár napra jöttem haza, hogy lássalak.

 - Értem.

 Neki is meséltem az Olivérrel való találkozásomról, meg úgy mindenről. Bár nem voltam éhes, azért odaültem az asztalhoz, amíg a többiek vacsoráztak. Hallgattam, ahogy beszélgetnek és közben azon gondolkoztam, hogy mihez kezdjek. Nyár végén vissza kéne mennem Párizsba és folytatni a sulit. Kicsit elbizonytalanodtam, lehet hogy itt szeretnék maradni. Kereshetnék egy pesti iskolát, és akkor a közelében lehetnék. Ha visszamegyek Párizsba, tényleg elérhetetlen lesz számomra. Már épp azon voltam, hogy felvetem anyáéknak a maradás ötletét, de végül meggondoltam magam. Még ráérek ezzel foglalkozni. 

***

  Eljött a koncert napja, én pedig nagyon izgatott voltam, hiszen most láthattam először Olivért a színpadon. Nem voltam biztos benne, hogy lesz majd lehetőségünk beszélni, de azért valami csinos ruhát választottam és ki is sminkeltem magam. Egy órával kapunyitás előtt érkeztem a Barba Negra Trackhez, akkor már rengetegen voltak. Mikor beengedtek minket, mindenki tolongott, lökdösődött, majd egészen a színpadig rohant, hogy jó helyen álljon. Én nem nagyon járok koncertekre, szóval nem volt valami sok gyakorlatom az ilyesmiben, hiába vártam két órát a koncertig, csak viszonylag hátul jutott hely. Hétkor az MDC nyitotta meg a koncertet, mint előzenekar. Ők is az x-faktorban léptek fel, szóval nem ismertem őket, de egész jók voltak. Bár messze álltam a színpadtól, azt azért láttam, hogy az énekes rohadt helyes. Utánuk volt egy örökkévalóságnak tűnő negyed órás szünet, amikor is tudatosult bennem, hogy éhezem, szomjan halok, fáradt vagyok, fáj a lábam és majd meg sülök, annyira melegem van. Ráadásul a tőlem jobbra álló csaj párszor a bordáim közé is könyökölt.

De aztán hirtelen felvillantak a lámpák, és sorban felfutottak a színpadra a fiúk, meg a kísérő zenekar. Elkezdték játszani az első számot, én pedig Olivért néztem, ahogy énekel és táncol, és hirtelen minden gondom elszállt. Annyira fura volt, hogy ez ugyanaz a srác, akivel régen együtt fociztunk a kertben, most pedig ott ugrál a színpad közepén, és a körülöttem tombóló több ezer lány mind megőrül érte. Felcsendült egy számomra kedves szám, a Say Something. Talán egész koncert alatt ez volt rám a legnagyobb hatással. Mindenki sikított, táncolt és kiabált, én pedig csak álltam, és lassan eleredtek a könnyeim. Ő ott volt fent, a reflektorfényben, minden szem rászegeződött. Én pedig elvesztem a tömegben, jelentéktelen voltam, egy a több ezer lány közül. Hirtelen egy világ választott el tőle. Még sosem éreztem ennyire elérhetetlennek.

 Teljesen lenyűgözött a koncert, nagyon jól nyomták, tényleg. Mégis, mikor vége lett furcsán csalódottnak éreztem magam. Olivér lement a színpadról, nekem pedig esélyem se volt a közelébe jutni. Egy darabig azért próbálkoztam az árral szemben haladni, de végül feladtam. Vajon tudja, hogy itt vagyok? Egyáltalán érdekli? Nagyot sóhajtva indultam meg az egyik pult felé, hogy vegyek magamnak valamit inni. Hirtelen megrezdült a telefonom. A szívem egyből hevesebben kezdett verni, reménykedve pillantottam a kijelzőre. Olivértől jött SMS-em, izgatottan nyitottam meg az üzenetet.

Ugye itt vagy?

 Ahogy elolvastam, elöntött a boldogság. Ezekszerint nem feledkezett meg rólam! Enyhén remegő kézzel válaszoltam neki, hogy "persze :) ". Erre azt írta, hogy menjek a VIP teraszhoz. A bejárattal szemben volt egy lépcső, ami valami teraszhoz vezetett, tehát arra indultam. 

//nem voltam VIPs, fogalmam sincs milyen lehetett, szóval az általam leírtak valószínűleg nagyban eltérnek a valóságtól//

A lépcső tetején természetesen szembe találtam magam egy nagydarab biztonsági őrrel, aki szúrós szemmel mért végig. Most jön a duma, hogy Olivér régi barátja vagyok, tessék beengedni. Megköszörültem a torkom, és próbáltam minél meggyőzőbb lenni.

 - Jóestét! Olivér mondta, hogy jöjjek ide, régi barátok vagyunk. - nyögtem ki, enyhén remegő hangon. 

 - Karszalag? - mordult rám.

 - Hát izé... - válaszoltam zavartan. Roppant meggyőző lehettem, a biztonsági őr mégis "anyáddal szórakozzál" fejet vágott, majd megragadta a karom, és megpróbált lerángatni a lépcsőn. Ijedtemben azt se tudtam, hogy mit mondjak, csak vergődtem kétségbeesetten.

1.fejezet

Sziasztok! Úgy döntöttem belekezdek egy újabb blogba, remélem elnyeri a tetszéseteket :) Nagyon örülnék, ha pipálnátok, vagy írnátok véleményt!

★ ★ ★

 A repülőgép megbillent, én pedig ijedtemben megszorítottam a karfát. Annyira lenyűgözött az alattunk úszó felhőtenger látványa, hogy el is felejtettem, hogy tulajdonképpen 6000 méter magasan vagyunk, és nekem tériszonyom van. Lassan ereszkedni kezdtünk, én pedig vettem pár mély lélegzetet és próbáltam megnyugodni. Alig húsz perc, és újra otthon leszek, hosszú idő után először láthatom majd a családom. Hamarosan beértünk a felhők közé, az ablakon keresztül pedig nem láttam mást, csak az összefüggő ködfátyolt, majd a szürkeségből lassan előtűnő zöld mezőket és apró házakat. A föld gyorsan közeledett, a repülőgép landolt, én pedig megnyugodva fújtam ki a levegőt, ahogy lábam ismét szilárd talajon állt. Anyáék már vártak, amint megláttak lelkesen kezdtek integetni. Lili, a 6 éves kishúgom egyből odarohant hozzám.

 - Ninaaa! - kiáltotta és a nyakamba ugrott. Olyan erősen szorított, hogy azt hittem megfulladok!

 - Szia! - köszöntöttem mosolyogva és viszonoztam az ölelését. - De nagyot nőttél! - nevettem és összeborzoltam a haját. Könnybe lábadt szemekkel nézett rám.

 - Hiányoztál. - mondta legörbülő ajkakkal. 

 - Te is nekem. - mosolyogtam rá. Közben a szüleim is odaértek, őket is megöleltem, majd együtt indultunk az autó felé. Martin, a bátyám a napokban vizsgázik, így nem tudott elém jönni, de jövőhéten vele is találkozhatok. 

    Másfél évet töltöttem Párizsban a tanulmányaim miatt, ezalatt persze minden nap beszéltem a családdal, így nem szolgálhattam túl sok újdonsággal, de azért újra elmeséltem a fontosabb eseményeket hazafele úton. Otthon első utam az emeleten lévő szobámba vezetett, ahol minden ugyanolyan volt, mint mikor elmentem. Másfél év hosszú idő, mégis úgy éreztem, mintha csak tegnap lett volna, hogy az ágyamon hasalva olvastam, vagy az íróasztalomnál ülve tanultam. Párizs gyönyörű volt, de semmi nem fogható ahhoz az érzéshez, amit akkor éreztem, mikor újra otthon lehettem. Anya a kedvenc kajámat főzte vacsorára, evés közben pedig sok minden szóba került.

 - Na és, mikor beszéltél utoljára Olivérrel? - érdeklődött anya. 

 - A Patocskával? - kérdeztem vissza.

 - Ismersz más Olivért is? - nevetett fel anya. 

 - Nem is tudom. Mikor bekerültek az x faktorba küldtem neki egy smst, hogy gratulálok, de asszem ennyi. Szóval nagyjából egy éve. - válaszoltam.

 - Értem. Nincs kedved felhívni? Szerintem lenne mit mesélnetek egymásnak. Biztos örülne, ha beszélhetne valakivel az őrült rajongók előtti korszakból. - kacsintott rám.

 - Őrült rajongók? Nem is tudtam, hogy ekkora sztár lett. - nevettem fel. Miután befejeztük a vacsorát, bekucorodtam a szobámba a laptopommal és felmentem facebookra. Bepötyögtem a keresőbe, hogy ByTheWay, majd rámentem az első találatra. Szégyelltem, hogy csak ennyi idő után jutott eszembe rákeresni az oldalukra, de eddig teljesen lefoglalt a suli, meg a vizsgák, meg úgy egyáltalán a párizsi élet. Végigfutottam a képeken és bejegyzéseken, majd hirtelen megakadt a szemem azon a szép, nagy számon. 55 000 kedvelés?? Jó ég, miről maradtam le! Másfél évre megyek el, és a kicsi Olivérből világsztár lesz. Hát ez jó. Visszatértem a profilképre és alaposan megszemléltem. A huncut mosoly, meg a vámpírfogak a régi, ez a szvegjolo szőke haj viszont elég új. Nem rossz, kifejezetten jó, csak szokatlan. Tovább pörgettem a képeket, és azon gondolkodtam, hogy mindig ilyen jó pasi volt-e. Bár sosem voltam közömbös iránta, valahogy mégis megragadtunk a barátságnál, meg hamar össze is jött azzal a lánnyal. Vajon még együtt vannak? A többi tagot is szemügyre vettem. Sziki nem sokat változott, de ez a rövid haj határozottan jobban áll neki. Amikor legutóbb találkoztam velük, még csak ők ketten voltak, meg a Peti, de ahogy nézem ő már kilépett. A többieket nem ismertem. Ránéztem az órára, még csak hét múlt, vagyis még nem volt késő egy telefonhoz. Előkerestem a mobilom és végigpörgettem a névjegyzéket. Csak remélni mertem, hogy még ugyanaz a száma, mint két évvel ezelőtt. Miközben vártam, hogy kicsengjen, különös izgalom lett úrrá rajtam.

 - Nina? - szólalt meg egy ismerős hang a vonal túlsó végén. A szívem hevesebben kezdett verni. Ezekszerint még benne vagyok a telefonjában?

 - Szia! Izé... ja, én vagyok. - szólaltam meg rövid szünet után. - Csak azért hívlak, mert hazajöttem Párizsból, és rég beszéltünk, gondoltam mesélhetnél. Milyen érzés sztárnak lenni, tudod, a szokásos dolgok.

 Felnevetett, én pedig elmosolyodtam.

 - Örömmel mesélnék, de most épp próbálunk a srácokkal. Nem érsz rá valamelyik nap?

 - Mondjuk holnap? - kérdeztem.

 - Holnap nem érek rá. Holnap után?

 - Milyen elfoglalt ember lett valaki! - nevettem fel.

 - Te is elég elfoglalt voltál ahhoz, hogy ne legyen időd felhívni. - válaszolta.

 - Mintha te hívtál volna! - vágtam vissza morcosan. Erre pedig nem tudott mit mondani. - Holnap után ráérek. - tettem hozzá rövid szünet után.

 - Oké, mit szólsz a mekihez?

 - Tökéletes. 

 - Rendben, akkor holnapután beszélünk. Most le kell tennem...

 - Oli... - vágtam közbe.

 - Igen?

Hiányoztál.

 - Ööö... semmi. Menj csak próbálni. Majd beszélünk, szia! - hadartam el, majd kinyomtam.

***

Három perccel múlt négy, én pedig az ablak melletti két személyes asztalnál várakoztam. Körülöttem mindenki jókat falatozott, én meg majd éhen haltam. Szerencsére Olivérnek nem szokása késni, így most is időben érkezett, mielőtt még úgy döntöttem volna, hogy egyedül rendelek valami kaját, ami kicsit pofátlanság, de hát az éhség nagy úr. Ahogy belépett az ajtón, egyből hevesebben vert a szívem, ami kicsit meglepett. Farmert, rövid ujjú, mintás pólót és sapkát viselt. Körbenézett, én pedig felálltam, hogy könnyebben észre vegyen. Mikor rám nézett, egy pillanatra mintha meglepődött volna, de aztán elmosolyodott és felém indult.

 - Szia! - köszöntem és rámosolyogtam.

 - Szia. - mondta és megölelt. 

 - Mi a helyzet? - kérdezte, miután mindketten helyet foglaltunk.

 - Fura újra itthon lenni, de jó érzés. - válaszoltam.

 - Mesélj, milyen volt Párizs?

 - Nem olyan nagy cucc. Inkább mesélj te. - válaszoltam mosolyogva. - Amúgy jól áll ez a szőke.

 - Ugye? - vigyorodott el. Nagyobb hírnév, nagyobb arc. Hirtelen alig hallhatóan, de megkordult a gyomrom.

 - Ömm... nem vagy éhes? - tértem gyorsan a tárgyra.

 - Nem, meg amúgy is diétázom. De te ehetsz.

 - Eszem is. Mindjárt jövök. - mondtam és a pulthoz siettem. Rendeltem egy sajtburger menüt, pár perc múlva pedig már újra az asztalnál voltam.

 - Szóval? Milyen érzés híresnek lenni? - kérdeztem vidáman és a tálcára szórtam a sültkrumplit.

 - Jó érzés, hogy ennyien szeretnek, de néha elég fárasztó tud lenni. Nem is beszélve arról, hogy folyamatosan meg kell felelni az elvárásoknak. Szóval nincs túl sok szabadidőm, próbák, koncertek, ebből áll az egész életem. - felelte szokatlan komolysággal, mire bölcsen hümmögtem és elkezdtem magamba tömni a sajtburgerem. A következő pillanatban Olivér a tálcámon heverő krumpli felé nyúlt. 

 - Hé! - kiáltottam fel és finoman a kezére csaptam. - Azt mondod, hogy nem vagy éhes, meg diétázol, de a sültkrumplim az kéne, mi?

 Elkapta a kezét és védekezően felemelte. Felnevettem.

 - Csak viccelek. Egyél nyugodtan.

 - Most már nem kell. - jelentette ki durcásan. Persze tudtam, hogy ő sem gondolja komolyan. Felkaptam egy sültkrumplit és a kezébe nyomtam.

 - Olivér, ne haragudj, hogy rád szóltam. Azt szeretném, hogy megedd a sültkrumplim. - közöltem vele komoly arccal, mire felnevetett.

 - Hát jó. - felelte és teljesítette is a kérésemet, mert pár perc múlva már nyoma sem volt a krumplimnak. Persze nem bántam. Nagyon jó volt ennyi idő után újra találkozni vele. Meséltem neki a suliról, hogy milyen szép Párizs, és hogy az ottani emberek milyen kedvesek. Még pár francia szót is tanítottam neki. Mikor rajta volt a sor, a srácokról beszélt, hogy mennyire különböznek, mégis hogy kiegészítik egymást, és ettől lesz ByTheWay a ByTheWay, a koncertekről, hogy sosem fog hozzászokni a sikítozó tömeghez, a könnyező lányarcokhoz, és hogy néha kicsit idegesítő, hogy sokan nem tartják tiszteletben a magánéletüket. De azt is elmondta, hogy mennyire szereti a rajongóit, hiszen nekik köszönhetnek mindent, hogy idáig eljutottak. Csak ültem és hallgattam, hogy milyen lelkesen mesél, és arra gondoltam, hogy én is része akarok lenni az életének. Ugyanolyan beszélgetés volt ez, mint régen, de valamitől mégis más volt. Másnak éreztem. A szívem hevesebben vert, mikor a szemembe nézett, mikor rámmosolygott, mikor hozzámért. Vajon van barátnője? Biztos népszerű a lányok körében... Mikor legutóbb találkoztunk még járt valakivel, de az elég rég volt. Rá merjek kérdezni? Lehet fura lenne, hogy pont ez után érdeklődöm. Az is lehet, hogy fájó pontra tapintok, vagy ilyesmi. De nekem tudnom kell. Hosszas tépelődés után végül erőt vettem magamon. 

 - Na és... van barátnőd?